Rengeteget hallani az Iszlám Államról, elrettentő tetteiről, szokásairól és politikai megmozdulásairól. Nadia Murad Az utolsó lány című könyvében megírt szenvedéstörténete igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Hátha enged rálátni az érem másik oldalára, vagy legalább tisztábban látni a világ jelenlegi helyzetét.

A könyv által valóban sok új információhoz jutottam arról, hogy amit velünk közöl a média, plüss melegítőben ülő nyugat-európaiaknak, valóban lehetséges-e, hogy ezek megtörténhetnek-e a világ másik felében... és igen! Nagyon is megtörténnek, és ezt igazán csak az tudja, aki annak a kultúrának és környezetnek a gyermeke. Számunkra ez egészen felfoghatatlan, és természetesen elfogadhatatlan.

Tanárrá válni, vagy szépségszalont nyitni?

Nadia Murad, a szerzőnő és egyben főszereplő szemszögéből láthatjuk, és élhetjük át a történetet. A 20-as évei legelején járó jázidi lány az iraki Kocsóban született, és élt gazdálkodással foglalkozó, soktagú családjával. Nagyon egyszerűen, de elégedetten és békében éltek a jázidi közösségükben. Vallási hovatartozástól függetlenül a szomszédos kis közösségek igazán jól megvoltak egymás mellett. Egy ideig.

Miután 2003-ban megdől Szaddam uralma, a változás szele lengi be az ottaniak szegényes életét. Ám kis idő elteltével, gyermekkori vágyait, hogy iskolába járhat és tanárrá válhat, vagy szépségszalont nyit, majd boldogan férjhez megy, hamar megsemmisítették a faluba benyomuló ISIS katonái.

Ugyanis, miután 2010-ben az amerikai csapatok kivonultak, a vallási intolerancia melegágyában a terror és borzalom uralkodik el, melyet ez az igencsak szélsőséges elveket valló csoport testesít meg. A jázidik tökéletes célpontok az Iszlám Államnak, ugyanis hitvallásuk egyáltalán nem egyezik meg, hitetleneknek tartják őket. Ráadásul a leigázandó, vallásos kis falucska katonai szempontból, stratégiailag igencsak előnyös helyen terül el.

Az erőszak a nap fénypontja

Egy forró nyári napon az Iszlám Állam harcosai bevonultak Kocsóba, összeterelték a falubelieket, brutálisan szétszakítva a családokat, külön csoportba osztva a férfiakat, nőket, fiatal lányokat és a gyerekeket. A férfiakat, aki ellenszegültek, egytől egyig lemészárolták, a fiúgyermekeket átnevelő táborokba vitték, hogy majd a sajátjaik ellen harcoljanak. A fiatal nőket, valamint a leánygyermekeket szabájának, azaz szexrabszolgának vitték el.

Így hagyta el Nadia szeretett faluját, elszakítva családjától, még élő vagy legyilkolt szeretteitől, és került Moszulba, ahol csak adták és vették az iszlám állam férfijai a szabájákat, és kedvükre szórakoztak velük. Az erőszak a nap fő mozzanata volt. Az itt megélteket nőként dühvel és fájdalommal eltelve olvastam át. Teljesen kiszolgáltatva tengődtek: mások határozták meg, hogy mit viselhetnek, mikor ehetnek és ihatnak, milyen nyelven beszélhetnek, és miben hihetnek. Ez a legnagyobb fájdalom, ha még a hitedtől is meg akarnak fosztani, és meg is fosztanak.

Mindenki tudott róla, de nem tettek semmit

Ebből az ördögi körből hatalmas szerencsével sikerült kiszabadulnia, és jóindulatú emberek segítségével eljutnia egy biztonságosabb környezetbe, Kurdisztánba. De az út hihetetlenül kockázatos és veszélyekkel teli volt. Végül a pár évnyi megsemmisítő időszak után sikerült letelepednie Németországban, értő fülekre, és segítőkész, őszinte emberekre lelnie, hogy ő maga is felocsúdjon, és azok segítségére lehessen, akik máig abban a valóságos rémálomban élnek, ahonnan neki sikerült elmenekülnie.

Kiszabadulása után elmeséli történetét Amal Clooney ügyvédnőnek, aki az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé tárja a jázidik népirtásának valós tényét, és a szexrabszolgaságban kihasznált jázidi lányok keserű és megrázó történetét.

Nadia őszintén vall arról, hogy a hazájában folyó borzalmakat hogyan kezelik és kezelték a velük együtt élő más népcsoportok. Mindenki tudott róla, de nem tettek semmit. Kizárólag saját, egykori jobb életminőségük sajnálatával voltak elfoglalva, nem foglalkoztak azzal a nyílt titokkal, miszerint népirtás és szexrabszolga-kereskedelem folyt körülöttük.

Számomra felfoghatatlan, hogy a XXI. században, időben párhuzamosan a mi békében megélt perceinkkel, bizonyos helyeken még most is mennyire eltiportan, és megsemmisítve élnek erős nők milliói. Bizonyos népcsoportok nőkre vonatkozó kulturális és vallási szabályai majdhogynem elfogadhatatlanok, míg az erőszakosférfi-kultusz folyamatosan virágzik.

Ez alapozza meg mindennapjaikat. Megtört generációk követik egymást, elhitetik velük, hogy ez az életforma abszolút normális. Meg vannak fosztva minden személyiségi joguktól. Megdöbbentő, hogy milyen erő rejlik bennük, mi mindenre tanította meg a háborús körülmény az ott felnövőket.

Nadia mára Nobel-békedíj-jelölt és az ENSZ Jószolgálati Nagykövete lett, és kitartóan harcol a hazájában történtek ellen. De arra, hogy ki a felelős mindezekért, hogy hogyan juthattunk el idáig és miért nézik sokan karba tett kézzel az eseményeket, előttünk felfedett válaszok (még) nincsenek!